A kecskeméti kisvasút egy borongós decemberi napon
A következő beszámoló egy kérdésre válaszolva keletkezett egy majd egy évvel ezelőtti, többé megismételhetetlen vonatozásról. Most közreadom kicsit szerkesztett, bővített, illusztrált formában.
A vasúti mellékvona
lakkal kapcsolatban eléggé ambivalens érzésekkel viseltetek. Egyfelől tudom, hogy a mai világban a mellékvonalak közül sok menthetetlen, mert komoly utasforgalma nincs és nem is lehet. Az ilyen vonalak fenntartását adófizetőként nem szeretném finanszírozni, és mástól se várom el.Ettől teljesen független az a helyzet, hogy kiskoromtól fogva vasútbuzi vagyok, és élvezem a döcögést. Mindegyik vasútvonalnak megvan a saját hangulata - némelyik jobban megfog, másik kevésbé, de mindegyik a bezárása miatt vérzik a szívem. És persze bízom benne, hogy nem mindegyik menthetetlen.
Többek között azt hiszem, hogy a kecskeméti kisvasútnak lehetne turisztikai jelentősége, és ha nem is az egész vonalat, de legalább Kecskeméttől a Bugacig tartó szakaszt meg lehetne menteni. Csak nem a tanyavilág állandó lakosait kéne megcélozni, ja és főleg nem a MÁV-nak...
Beszámolót eddig azért nem írtam, mert már annyian megtették (a Kötöttpálya, az Indóház), de talán egy rövid összefoglalót ennek ellenére megérdemel a téma.
Életemben nem jártam a kecskeméti kisvasúton. Addig halogattam, amíg egyszercsak december 12-e lett. Tovább nem lehetett.
Reggel indultam Kőbánya-Kispestról, hogy a szintén halállistás lajosmizsei vonalon át elérjem a 13:10-es kiskunmajsait. (Mint kiderült -ld. az IHO cikke - oltári szerencse, hogy nem Kiskörös felé indultam, mert azon a vonalon nyomtávbővülés miatt előző nap elment - és kisiklott - az utolsó vonat, aznap ugyanis ezek után már pótolták. Furgonnal, földúton).
Lajosmizsén a Bz ("kis piros") vagy 40 percet késett, kicsit aggódtam a kisvasút miatt, mert akkor még nem tudtam, hogy az majd két órát fog...
Az idő borongós volt és hideg, dél körül kis dara is esett, de a táj nem volt fehér. Sajnos ez a képeimen is meglátszik: amúgy sem vagyok nagy fotóművész, de a nálam levő százdolláros automata gép segítségével ennyit tudtam kihozni a fényekből.
Kockába fagytam, mire Lajosmizsére megjött a Bz, de rögtön pördült is, és nem is tartózkodott sehol - fényképezni nem nagyon tudtam. Átballagtunk néhányan a KK-hoz, közben szóba elegyedtem egy japán (!) vasútbarát úrral, akivel a teljes kört együtt utaztam amúgy. - először angolul próbálkoztam, de aztán kiderült, hogy meglehetősen jól tud magyarul. (Csehországban él, felesége magyar).
A Kisvasútnál egyébként egyáltalán nem volt siratóhangulat, sokkal inkább kisvasútnapinak mondanám. Eszeveszett tömeg volt (ez néhány képen szükségszerűen látszik, de talán mégsem egyértelmű, hogy a teljes vonat tömve volt!) Volt kiállítás, bemutató, egy iszonyat jó stílusú, pödört bajszú ős-vasutas beszédet mondott. Végig az volt az érzésem, hogy ezzel a vonallal lesz még valami, mert ezek az emberek nem hagyják elveszni.
A fűtőházban ragyogó, frissen felújított Mk48-as. Csak az volt a szomorú, amikor mondták, hogy a Bugaci Kispöfögő évek óta üzemképesen áll, mert nincs, aki foglalkozzon vele.
A Kecskeméti (Bugaci) Kisvasút első szakaszát 1917-ben helyezték üzembe, természetesen gazdasági céllal, a bugaci puszták áruinak elszállítására. A vonal hamarosan elérte Kiskunmajsát, majd a II. világháború után a Törökfáitól leágazó szárnyvonal Kisköröst. A vonalhálózat összhossza nem kevés, 100km körül van. A vonalak azonban nem érintenek komolyabb méretű lakott településeket, és a menetidők óriásiak (2 órán feüliek, 50km-re). A menetrend a turizmusra fittyet hányva a lényegében nem létező hivatásforgalmat kísérelte meg kiszolgálni vonalanként három vonatpárral. A vonal kecskeméti végállomása a belvárostól és a vasútállomástól távolra került. Mindezeknek megfelelően átlagos üzemnapokon néhány, jobbára nem fizető törzsutas zötykölődött a vonatokon.
Másfél órával a kitűzött indulás után befutott a vonat is. Ahogy jött az út mentén, végig nyomta a kürtöt. A városiak integettek neki.
Végül felszálltunk, elindultunk. Mindenhol megálltunk, rövidebb-hosszabb szünetek. A táj fantasztikus, az az elhagyatott-romantikus puszta-világ, amit amúgy viszonylag jól ismerek. Csak az az átkozott, lehangoló sarkvidéki sötétség ne lett volna...
Jakabszálláson kocsmaszünet. Itt már erősen szürkült. Bugacon csak gyors szétnézés. Ezután a végeláthatatlan zötyögés a sötétben. A szankiak kinn álltak, és integettek. Mintegy 2,5 óra zötyögés után befutottunk Kiskunmajsára.
Itt volt 40 percem, elrohantam a közeli csárdába, hogy egyek valamit, mert ez a késések miatt reggel óta nem sikerült. Ezután Félegyházán át - jó állapotú, nem veszélyeztetett, normál nyomtávú vasútvonalon - hazavonatoztam.
A képekre, vagy erre a linkre kattintva a kirándulásról szóló albumomba jutsz.
Utolsó kommentek