- GELD!
Erre én:
- .
Mire  -Ő (ez a betű hasonlít rá a legjobban)
- Kleine geld!
És ekkor elém tolt egy kétdecis poharat, ami ugyanabból az anyagból készült mint az orrában és a fülében levő piercingek.
Ő volt az első példány. Hamburgba menet lattam meg a következőt november 3-án reggel 7 órakor a bonni főpályaudvaron. Annyira kusza öltözékekben voltak az emberek, hogy a regiszterem sokkot kapott es meg sem jegyeztem, csak a vonaton kezdtem el figyelni a németeket, amint vadidegenek kezdenek beszégetni egymással egy üveg pezsgő mellett. A három frankfurti vadászpilóta a frankfurti vadászpilótáknak megfelelő öltözékben kezdett beszélgetésbe a Bonnban felszállt négy kalóznak öltözött nővel. Mások a vagon túlsó végében söröztek és hangoskodtak, de szegényes hochdeutsch-tudásom sikeresen megakadályozta, hogy bármit is felfogjak. Nem sok időm volt azonban feldolgozni a meglepődésemet, mert Kölnben az egész banda leszállt, és újabb meglepetést okozott. Elkezdett ugyanis áramlani a német bolondok gyülekezete, és az áram hatására fokozódva indukálódott bennem az értetlenség. Láttam három katicabogarat. Aztán néhány németnek kinézőt, egy-két bohocót, még egy-két bohócot, kurvát, még néhány kurvát, akiknek szőrős volt a lábuk, és férfihangon beszélgettek, tengerészt, klottgatyást és néhány kalauzt. Jöttek a vonatok, ezek meg szálltak le róluk, és egyesültek, és folytak be az aluljáróba, és egyszercsak megszűnt az egész. Asszem voltak punkok is. Az utána következő négyórás hamburgi úton törhettem a fejem, hogy mégis mi a zisten volt ez kedden hajnali hét órakor. Hamburg alatt végre láttam egy pár négyzetméter havat, amire a  téli, németországi tartózkodásom alatt nem volt példa. De végre valami normálisan működött megint.
De mindössze két hónapig. Ugyanis furák ezek a németek. Számításaim szerint mindegyiknek van kocsija. De nem ám valami sorozatsuzuki, itt minden autó másképp néz ki. Van amelyik másfél méter hosszú (Smart for two), van amelyik baromira angol, mellesleg a kedvencem, a Mini Cooper:
Szóval van pici, nagy, széles, erős, büdös, nyitott, csillogó, vagány, sportos, öreg, foltos, színes. Megközelítőleg annyi féle, ahány fajta német van, ami rendkívül jó lehetőség egy adott német személyiségének meghatározására. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor egy hatvanéves pacákot láttam egy vele egyidős, ehhez hasonló, csak épp krémszínű kocsiban:


Csak épp az volt a furcsa, hogy a pacák fekete, szegecses bőrkabátban volt és egy-két csillogó piercing volt az arcán.
Az autókkal megegyező számú bicikli is található az utcákon, amik legalább ilyen változatosak, de a halmaz minősége alatta van még a mátészalkai biciklifelhozatalnak is. Valahogy biciklisek is elég bunkók, tudván, hogy övék a terep: az utca, a járda, a bicikliút. Ha csengetnek arrébb kell húzni a gyalogosnak, mert megszaggatják az ingét. Bár bizonyos szempontból érthető az aggressziójuk, mert a nyilvános és a zárt kerékpárparkolók környékén legalább annyi a szétfűrészelt ujjnyi vastag biciklilánc mint mátészalka környékén. Aztán ha valakinek eltűnt a bringája megkeresheti a hónap első szombatján esedékes nyilvános biciklipiacon, vagy vehet egy másikat húsz eurokrajcárért, szintén mátészalkai minőségben. Viszont valahogy a németek boldogok, a káromkodást óvodás dolognak tartják és a buszmegállóban sem tülekednek. Továbbá férfik is járnak kézenfogva az utcán, és a környező erdők - úgy értem környező, ugyanis Bonn szinte bármely pontjáról néhány perc autózással ki lehet jutni a Bonnt teljesen kürülvevő természetvédelmi területre - hétvégén tele vannak németekkel. A parkokban alig lehet elférni a piknikező fiataloktól és egyáltalán nem ritka, ha a tó vagy a folyóparton tüzet raknak és sütik a bayor kolbászt. És láda sörökkel mászkálnak az utcán.
Hajléktalant is szinte csak sörösüveggel a kezében látni. Vagy pezsgőssel, volt már rá példa. De a punkokat se hagyjuk ki. De nem is csoda, hiszen a munkanélküli segély egy éven át több, mint a jelenlegi ösztöndíjam, és egy év után is a régi fizetés 60%a, plusz még valami berendezett szociális lakás bérleti díja. Meggyőződésem, hogy azok akik a híd alatt laknak, csak azért vannak ott, mert kifejezetten szeretik az északolasz klímát. Bonn ugyanis Olaszország legészakibb városa, a helyi szólás szerint. Mit sem bizonyítja ezt jobban az, hogy a város valami baleset folytán tele van nagyméretű  és hangos, zöld papagájokkal, akik tízenvalajány évvel ezelőtt szabadultak vagy Alt-Tannenbuschból - Bonn egy kerülete -  vagy Kölnből.
Mellesleg azt is mondják, hogy Tannenbuschba ne menjek. Nem mentem.
Szóval valami nem stimmel itt.
Már kezdtem hiányolni az punkokat és a bohócokat amikor február környékén újra elkezdtek rajzani. Először csak a plakátokon láttam párat, és megszaporodtak az Alaaf! feliratok is a környéken. Továbbá vadnyulak élnek az NSZK parlamentje körül. Az ingyenújságban meg minden héten megjelenik egy cikk az érthetetlen hochdeutsch nyelven Bonn Prinzről. Igen, Bonn hercegéről. Nem csak punkjaik vannak, hanem igazi hercegük is. Az egy dolog hogy Kölnnek milyen hányattatott sorsa volt. Neve Cologne, ugyanis csak annyit jelent kolónia. Már vagy kétezer ötszáz éve városnak hiszi a sok kaptárlakó, akik valami folytán egy olyan idióta választmányi rendszerrel rendelkeztek az utóbbi időkben, ami megengedte nekik hogy a beazonosíthatatlan alakú fejjel rendelkező Clemens bíborosok nemzedéke vezesse őket. Várj, elismétlem, hogy mindenkinek leessen. Bíborosok, nemzedéke. Ez a kettő nem tudom mikor szerepelt a kereszténység történetében szókapcsolatban. Mindegy, biztos protestánsok. Bár azt is el tudom képzelni, hogy az egész őrültség a néhány évszázadnyi francia uralom hatása. De ez az a környék, ahol természetes, ha valakit Neandervölgyinek hívnak családnévileg, bár bizonyára nincsenek rokonsággal azokkal sapienssekkel akik a Landesmuseumban pihennek.
De még ezek mellett a furcsaságok mellett is furcsa volt, amikor a raj februárban újra előmászott, de azt hiszem már kezdem megszokni és érteni a ritmust. Akkor kezdődött, amikor megjelent az a zöld csík az égen. Valahonnan dél felől, a horizont peremén indult, gyaníthatóan a bonniaknál is őrültebb bavariai München lakói küldték ránk a nyavaját, elpattant az egyetem egyik épületén és végiment a belváros felett. Megjelentek az immár már szokásos bohócok és szakadtak, frakkosok és öregek egyaránt, lufikkal a kezükben, és azt ordibálták a szembejövő ismeretlen godzilláknak, hogy "Alaaf!".
Két nap múlva végre megláttuk Bonn hercegét. Az emberek kiöltözve indultak a város közepe felé, az öreg nénik és a gyerekek szatyorral, a szakadtabb polgárok pedig szakadt százliteres sporttáskákkal. A karneváli szekerek rogyásig voltak pakolva hasonszőr polgárokkal, a zenekarok, az óvodák, a cégek több órán keresztül masíroztak a macskaköves utcákon szórták azt a vegyi anyagot, amitől a németek élnek és boldogok, amitől még inkább előjönnek az aluljáróból és a kocsijaikból, amitől punkká válik mindenki a környéken. Ez pedig az a sok tonnányi Haribo, keménycukor, pattogatott kukorica, Lindt csokoládé, zsebkendő, zselécukor, asztalkendő, ingyen rágógumi, tojásos tészta, vágott nárcisz és plüsstigrises kulcstartó, amivel tele tömik az éppen náluk levő zsákokak, és a több kilogrammnyi szajréval hazatérve telítésbe viszik jókedvüket és legalább egy évig a zsírjukban is raktározzák azt. Valamint megválasztják a legjobb karneválos punkot Bonn herzegének (sic!) háromszori Alaaf! felkiáltással.
Ebben a városban született, élt és alkotott Beethoven. Nézz rá a fejére, hallgasd a szinfóniáit az ideköltözéskor hozzádvágott ingyen opera- és koncertjegyek segítségével. Összeáll a kép?
A Rhein im flammen-ről majd később.