(Nem)lokális emberek

Jó 3-4 éve történt, hogy megcsömörlöttem a számitógépemen található zenéktől es új zenéket kezdtem keresni.
Akkor került először Oz Noy az mp3 lejátszómba.
Sokáig hallgattam, de nem lobbant fel nagy szerelem, mikorcsak egyszer el kezdtem vissza-vissza hallgatgatni a dalait, es egy kis pislakoló lámpa teljes erejével kigyulladt a fejemben: Ez zseniálisan jó.
Nemrég elmentem megnézni élőben.


A klubban való játék egy nagyon embert próbáló dolog.
Ezen álláspontomnak már hangot adtam néhány hónapja Stefan Stoppok koncertje után is, mivel ott a  sorhoz vezető egyetlen ösvény pont a "szinpad" (=a mikrofonálványokkal a nézőtértől elválasztott terület) előtt vezetett el, és a szomjas népség nem átallott két méterre Stoppok előtt ki-beegyensúlyozni sörrel vagy üres korsóval a kezében, miközben történetünk főhőse minden tehetségét összeszedve szórakoztatni próbált (sikerrel).
Ez a kép képes volt durvultni egy kicsit tegnap.

A zenekar trió formátumú: Oy Noz - gitár, Dave Weckl - dob, Daryll Jones - basszus (igy álltak a szinpadon balról jobbra).
Mivel a gitárrajongó egy ilyen állatfaj, Oz-t körülvették a rajongói ... konkrétan, szerintem a koncertnek nem volt olyan pillanata, mikor a legközelebbi rajongó tavolabb állt volna tőle, mint másfél méter ... face-to-face.
A zenekar többi tagja több levegőhöz juthatott rajongókoszorú hiányában ... pedighát ...
Dave Weckl Chick Coreánál húzott le vagy 6 évet miután a 80-as 90-es évek jelentősebb popzenei projecteiben (pld Paul Simon, Madonna, ...) ismertté vált.
Daryll Jones mostansag leginkább arról ismert, hogy ha Keith Richards és Mick Jagger beszélőviszonyba kerülnek, rendszerint Ő szokott feltünni, mint a Rolling Stones basszusgitárosa.
Magyarán a zenekarból bárki neve alatt mehetne a project, koncertlátogató az lenne bőven ...

És itt, ezen a ponton szeretném leszögezve: ez a koncert nem volt életem 5 legmeghatározóbb koncertje között.
Ezt leginkább az elmélyülés előzőleg részletezett lehetetlenségének tudom be.
De azért a koncert korán sem volt élvezhetetlen.
A koncert a (manapság szokatlannak számító) lassúsága mellett kifejezetten szerethető volt, csak a "wau"-faktor hiányzott belőle.

De elmesélem.
Aki nem ismeri Oy Noz zenéjét annak kb jó irányt ad az első lemezének a reklámszlogenje:
"Képzeld el hogy Jeff Beck és John Scofield talákozik James Brown zenekarában ...".
Szerintem nem rossz leírás.
És kb ezt kaptuk a koncerten is.
A mostani lemez kivételével erős, sőt domináns volt a groovy-funky vonulat a zenéjében,
ami nagyon hatásos tud lenni élőben egy feszes bandával a háttérben (a mostaniban is jelen
vannak ezek de az új lemez - legalább improvizáció szintjén - nyomokban bluest ("Twisted
Blues"-t) is tartalmaz). A feszes banda megvolt és a gitár a funkba csomagolva megidézte
a "nagyokat": volt egy kis Scofield, kis Beck, kis Hendrix egy csipetnyi Django, és sok-sok
különös gitárhang.

Merthogy Oz ebben nagyon szigorú.
Nem játszik egy óriási villanyvasúton, de minden effektnek van helye változatosan, kreativan
használja őket, néha - laikus számára - az sem biztos, hogy triviális hogy gitár szól.
Példanak okáért a funkyhoz illene az elektromos orgona hangja, hát kaptunk az arcunkba sokat.
Gitárral! (nem szintetizátor, "csak" egy kis "rotating-speaker" effekt) .. például.
És sok szép ivü improvizáció egy icipici tekeréssel.
Darryl részéről kőkemény és metszően pontos basszust kaptunk. ... meg egy rutin-szólót
... kár ...,
Dave-et nemhiába tartják a világ egyik legjobb dobosának.
Kapott két szólót, de ezek nélkül is egyértelmű volt hogy Ő bizony egy a legjobbak közzül.
Dave játéka leirhatatlan!
A szólóit talán a legjobban egy őserdei pusztitáshoz lehetne hasonlítani ... csupa pozitiv felhanggal!
(Aki soha nem hallotta Őt dobolni, az úgysem érti ... és annak kötelező ezt a hiányosságot pótolni!)

Ami hiányzott számomra, az az "összekacsintás".
A zenészek nem nagyon reflektáltak egymás játékara, olyasfajta jó iparosmunka volt mindannyiuk részéről.
Tény és való hogy Oz zenéje nem olyan hogy kiteszik a kottát és lejön a szinpadról ...
Sok gyakorlást, együtt játszást kíván meg a hülye ritmusok miatt, meg amiatt hogy még ezekből a hülye ritmusokból is "kimászkál" ugyanúgy mint a hangnemekből, valamint a hirtelen váltások sem teszik könyebben játszhatóvá a zenéjét ... és ez a formáció még a zene ezen aspektusaira koncentrált.
Oznak van állando helye New Yorkban, ahol hetente játszik állando partnerekkel, ott valószínűleg több idejuk van
"kommunikálni egymással", jobban ismerik a zenét, egymást.
Itt ez nem jött be.
Pedig én ezért szeretem/szeretném a klub koncerteket.

Az elektronika intenziv használata miatt amúgy sem volt reális, hogy folyamatosan szemkontaktus
legyen a Oz és a többi zenész/Oz és a közönség között (merthogy nézni kell, hogy melyik
pedálra tappog) és ezen felül a rajongótábornak már többször említett közelsége sem segitett abban hogy felemelje Oz a tekintetét a pedal-board-ról.

Összefoglalva: zseniális muzsikusok, akik kellemes estét szereztek nekem, de ebben az estében jóval több volt, mint amit kihoztak belőle: Két lufi az ötből (mert szőrös szivű vagyok).