Mióta olvastam Mérő László Mindenki másképp egyforma című könyvét, sok mindenben megtalálom a klasszikus játékelméleti logikát, jóllehet a kapcsolatom a témával gyakorlatilag ezen könyv (néhányszori) elolvasásában merült ki. LiBerti tegnapi posztját olvasva tettem az alábbi felfedezést, ami nyilván csak nekem új, a terület szakértőinek bizonyára rég lerágott csont.

A sztrájk logikája tulajdonképpen a klasszikus játékelméleti csapdahelyzet, a Gyáva Nyúl-játék logikáját követi a munkavállaló és a munkáltató között. A munkavállaló A dolgozó Az alkalmazott "verseng", ha sztrájkol, és "kooperál", ha nem nagyon követelget, hanem egyszerűen csak dolgozik, a fizetését elfogadva. A munkáltató "kooperál", ha enged a követeléseknek, és "verseng", ha juszt se. Mik ennek a játéknak a lehetséges kimenetelei?

• az alkalmazott kooperál és a munkáltató verseng
• az alkalmazott verseng és a munkáltató kooperál
• mindketten kooperálnak
• mindketten versengenek

Az első esetben a munkáltató nem enged a kényszernek, ezt az alkalmazott belátja, és abbahagyja a sztrájkot, visszatér a munkához. A második esetben épp ellenkezőleg: az alkalmazott nem tágít a sztrájktól, ezt a munkáltató belátja és enged a követeléseknek. A harmadik esetben a munkáltató ugyan hajlandó lenne némileg magasabb árat fizetni az alkalmazott munkájáért, de ezt az illető nem tudja, és dolgozik rendesen, mert neki így is megéri. A negyedik esetben teljes a csőd: senki sem tágít, a sztrájk egyre csak folyik.

A két fél preferenciái ebben a helyzetben megegyeznek, ettől lesznek az érdekeik ellentétesek... Ugyanis mindkét fél szempontjából az a legjobb kimenetel, ha ő verseng, míg a másik kooperál. A második legjobb az, ha mindketten kooperálnak, a harmadik az, ha ő kooperál és a másik verseng. A teljes katasztrófa az, amikor mindketten versengenek. A sztrájkoló ekkor sokáig nem kap fizetést, és ha túl nagy bevételkiesést okoz, gazdaságosabb kirúgni és felvenni helyére mást. A munkáltató pedig a sztrájk ideje alatt folyamatosan veszteséget termel, minél tovább tart a munkabeszüntetés, annál többet. Ha ez a helyzet elkezdődik, akkor a katasztrofális végkimenetel esélyeit tovább növeli a "too much invested to quit" pszichológiai tényezője, tehát az a gondolatmenet, hogy "most már túl sokat belefeccöltem ahhoz, hogy én engedjek". Ez a gondolatmenet az élet sok területén megjelenik, és teljesen eltorzítja a helyzet kimeneteleinek szubjektív értékelését, ergo szinte mindig nagyokat bukik vele az ember.

A sztrájk persze teljesen demokratikus és legitim intézmény, szó sincs arról, hogy be kéne tiltani. Ellenben tudomásul kell venni, hogy a fentiek miatt normális esetben kétélű fegyver. Ha az alkalmazott beszünteti a munkát, azzal ő is kockáztat. Az biztos, hogy a sztrájk ideje alatt nem kap fizetést, és ha túlfeszíti a húrt, a munkáját és a fizetését véglegesen is elvesztheti. Ez a kapitalizmus: nem csak a munkáltatók versengenek a legjobb munkavállalókért, a munkavállalók is versenyben vannak a legjobb munkáltatóért. Ha valaki más ugyanazt a munkát olcsóbban elvégzi, akkor sztrájkolhat az ember napestig, csak azt éri el, hogy hamarabb megszabadulnak tőle.

Legalábbis normális esetben ez lenne a helyzet, és erre döbbentett rá LiBerti írása. Meg lehet lépni a tömeges elbocsátásokat is, még olyan lassan és drágán kiképezhető-pótolható munkaerőnél is, mint a légiirányítók. És egy kalauzt, mozdonyvezetőt vagy pénztárost lényegesen (megkockáztatom, hogy nagyságrendekkel) olcsóbban és rövidebb idő alatt ki lehet képezni... Senki sem pótolhatatlan.

Normális esetben. Itt, nálunk, úgy tűnik, minden jegyvizsgálást, vonatindítást és vonatvezetést csakis egyedi és utánozhatatlan képzettségű vasutasok tudnak ellátni, ezért aztán a MÁV-nak nincs más választása, mint hagyni a sztrájkot. A sztrájkoló vasúti dolgozóknak tehát nincs vesztenivalójuk, és erre ők is rájöttek. Ezért aztán részükről valóban az állandó sztrájkolás a racionális stratégia. Ki ne pókerezne, ha garantálják neki, hogy nem bukhat nagyot, legrosszabb esetben nem nyer?

És normális esetben vajon mi a racionális stratégia egy Gyáva Nyúl-játékban, ha az ember felismeri, hogy ilyenbe keveredett? Az érdekes az, hogy mindezek ellenére a versengés (ettől csapdahelyzet), és annak világossá tétele, hogy ő ugyan nem hátrál meg. A Gyáva Nyúl névadó változatában a két ellenfél autóval száguld egymás felé, és az a gyáva nyúl, aki elrántja a kormányt. Ennek a helyzetnek a kockázatai világosak: aki elrántja a kormányt, arcot veszt, de ha nem, és az ellenfél sem, mindketten meghalnak. Az ilyen helyzetben racionális stratégiáról Mérő Hermann Kahnt idézi:

A technikás játékos eleve hullarészegen száll be az autóba, ott nagyot húz a whiskysüvegből, majd széles ívben kidobja azt az ablakon, hogy mindenki lássa, mily hullarészeg ő. Sötét szemüveget vesz, hogy mindenki számára világossá tegye: ő aztán nem sokat lát a dolgokból. Amikor az autó eléri a maximális sebességet, egy erőteljes mozdulattal leszakítja a kormánykereket, és kivágja az ablakon. Ha az ellenfele minderre odafigyelt, játékosunk már nyert is. Ha nem figyelt oda, az már az ő baja...

Hát igen. Csak sajnos a kirepülő whiskysüveg és a kormánykerék, továbbá az autók szerterepülő lángoló darabjai a kívülálló, pálya széli nézőket találják el...