Vásáry Tamás ül a zongoránál (no nem a képen), a London Symphony Orchestra kíséri, Yuri Ahronovitch vezényel. Ez a legtöbb embernek talán nem mond sokat. Mindenkit arra buzdítanék most itt, hogy próbálja megszerezni és sokszor, rendszeresen meghallgatni Rahmanyinov 4 zongoraversenyét. A klasszikus zene nemesbíti a lelket és megnyugtatja az idegeket, de Rahmanyinov erre még rátesz egy lapáttal.

Számomra a legnagyobb kedvenc Szergej Rahmanyinov. Négy zongoraversenye közül az első három zseniális - a negyedik is élvezetes, de annyira nem géniuszi. Évek óta hallgatom, és nem tudom megunni őket. Legelőször a második zongoraversenyét ismertem meg. Legalább egy év kellett, mire úgy végig tudtam hallgatni, hogy már a fülemben volt majdnem minden részlete. Nem véletlen, hogy ennyire lázba hozza az embert a zenéje. Legendásan híres a második. Stephen Hough zongoraművész mondja valahol erről a műről mesélve, hogy: "In order to live a full life you have to burn about something." Pontosan ez írja le legmegfelelőbben a második zongoraversenyt. Az ember hallgatja és - akinek van rá füle - beleborzong...

A harmadik zongoraversenyre egyik egyetemi tanárom hívta fel a figyelmemet. Mellesleg ő is zenész, és megszállottan gyűjti a Rahmanyinov kottákat. Jómagam a megfelelő CD megszerzése és meghallgatása után talán még jobban megdöbbentem, hogy egy ember képes még egy ugyanolyan kaliberű (ha nem nagyobb kaliberű...) zongoraversenyt írni, mint a második. Ráadásul technikailag borzasztó nehéz eljátszani, ezért ezúton is emelem kalapom Vásáry Tamás előtt, aki képes volt és mind a négyet(!) megtanulta, eljátszotta, stúdióban felvette, no questions asked: Rachmaninov-Complete-Piano-Concertos

Direkt az első zongoraversenyt hagytam utoljára. Nem nagyon szokták kiemelni: a második és a harmadik árnyékából nehéz is. Ettől függetlenül érdemes belegondolni, hogy mindössze 19 évesen írta meg Rahmanyinov! Innen nézve már meglepően jó darab. Mit "darab"? Mű! :) Ezen a ponton fontos megemlítenem, hogy egy ilyen méretű és minőségű mű megírásához, hangszereléséhez (na jó a zene szerzése közben a zeneszerző várhatóan már tudja, melyik hangszernek milyen szerepet szán) és megtanulásához napi 8-10 óra intenzív munka szükségeltetik a klavier előtt. A zongora hosszú órákig tartó művelése bizony a szomszédot kikergetheti a világból - ennek magam is áldozata voltam egyszer, mikor még gyerekkoromban a szomszédaink a lelkes zongorajátékom hatására feljelentettek minket a rendőrségen. Szerencsére nem lett belőle bonyodalom, csak kínos szituációk és fogak közötti káromkodások, mikor véletlenül együtt szálltunk be azután a liftbe, vagy összefutottunk a lécsőházban. De hát minden művészetnek meg van a maga ára...

Talán pár szót magáról a zeneszerzőről: Oroszországban, Onyegben született 1873. április 1-én, vagyis idén lesz születésének 135-ik évfordulója. Los Angeles, USA-ban tért örök nyugovóra 1943. március 28-án. Élt 70 évet. Művei romantikus (vagy inkább posztromantikus) stílusúak. Mikor a 20-dik század elején (és már hamarabb is, pl. Bruckner) mindenki modernebb zenét kezdett játszani, akkor Rahmanyinov úgy gondolta, hogy nem ártana még feltenni a koronát a romantikára - és hát meg is tette. Nem akarom itt részletesen leírni az életét, mert azt előttem megtették már mások (itt).

Bátorítanám a kedves Olvasókat,hogy a következő emberektől is hallgassanak zongoraversenyeket (ha már megunták volna Rahmanyinovot...): Saint-Saens, Grieg, Schumann, Liszt, Chopin - amennyiben romantikázni szeretnének. Érdemes több előadótól is meghallgatni ugyanazt a művet. Rahmanyinov-ot hallgattam már Horowitz, Hough, Vásáry, Kissin, és maga Rahmanyinov előadásában is. Mindegyik más. Bár itt meg kell jegyezzem, hogy nekem legjobban Vásáry és Hough előadása tetszett. Horowitz kissé csalódás volt, az eredeti Rahmanyinov felvétel pedig nem volt túl élvezhető (ami érthető, mivel 1940-es években még nem volt annyira fejlett az ilyen lemezek felvételének technikája. Amennyire én tudom akkoriban leginkább a szerencsén múlott hogy az ember kifog-e valami jobb technikust..).

A központi koncepció (vagyis a "zongora-verseny") nem véletlen. Én elfogult vagyok, de még nem hallottam jobb (jelentsen a "jobb" akárkinek akármit is) és monumentálisabb műveket, mint a zongoraversenyek - lett légyen az hegedű- vagy cselló-, oboa- vagy kürtverseny, a zongora konstrukciójából adódóan nagyobb skálákat tud átölelni, több hangot tud egyszerre megszólaltatni és nagyobb hangerőt képes kiadni magából :), mint a többi hangszer.

Azzal zárnám soraimat, hogy a kedves Olvasónak leírom, hogy hogyan érdemes ezeket a műveket meghallgatni. Szögezzük le: semmiképpen nem szabad háttérzenének berakni! Még véletlenül sem!! Akkor inkább már meg se hallgassuk. Ha lehet, akkor keressünk a lakásunk egy rejtett zugában egy kényelmes fotelt vagy kanapét. Készísünk magunknak egy jó teát, kakót, kávét. Tegyünk fel a fejünkre fejhallgatót, vagy dugjunk a fülünkbe fülhallgatót. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk indítsuk el a zenét és hunyjuk le a szemünket. Csak így érdemes komolyan muzsikát hallgatni.