Aki a múlt évezred utolsó századában az audiovizuális kultúra Music Television nevű mellékvágányán szocializálódott, annak kötelező ismerni a Commodores nevű banda Easy című dolgozatát.
No nem Lionel Ritchie előadásában, hanem a Faith No More-éban. Tudod ... mikor a sok tranzvesztitával egy lakótelepi szobában az a jóképű srác aki csokit dobál az erkélyről, és ujjal mos fogat ... emlékszel, nem?
Volt még néhány ismert számuk, de valószínűleg ez maradt meg legjobban az átlagos MTV-patkánynak (mint amilyen én is voltam).
Aztán csendben felbomlottak, és én is elfelejtettem volna Őket, ha egy német srác (álljék itt neve hálám jeléül: Johannes Lang) nem rágja a fülemet folytonosan, hogy azt a DVD-t, amit direkte nekem gyűjtőgetett össze, azt viszont feltétlenül hallgassam meg, mert az jó ...
Nem csak Faith No More volt rajt', hanem keresztmetszet egy Mike Patton nevű úriember munkásságából: Peeping Tom, Fanthomas, Tomahawk, Mr. Bundles ...
Ezek után, mikor jött nagy vigyorral az arcán, hogy akkor most megyünk Faith No More koncertre, nem kellett gondolkodási időt kérjek ...
A koncertről sok infót be lehetett szerezni előre (én szeretem is beszerezni őket: nekem nem az a lényeg, hogy meglepjenek (ettől függetlenül szívesen veszem ha meglepnek), hanem a zene ...), ígyhát tudtam, hogy bottal fog bejönni Patton (Mike Patton: ének, és torokkal kiadható mindennemű hangok ... és még több ...), a teljes zenekar undorító színű öltönyökben lesz (Billy Gould (basszusgitár, világoszöld öltöny), Mike Bordin (dob, meztelen felsőtest), Roddy Bottum (Billentyűs hangszerek, ének, halvány rózaszín öltöny), Jon Hudson (gitár, fehér öltöny) és a Reunion lesz az első szám ...
Aztán ami elkezdődött arra nem lehet review-ek olvasásával felkészülni: Hatalmas R&R cirkusz, amire csak egy negatív jelzőt lehet mondani: másfél óra kicsit rövid ...
Most persze ki kellene tömni Patton urat, mert valahogy van olyan érzése az embernek, hogy Ő itt a zenei fej, és tervben is van az Ő kitömése, de először egy áttekintés a koncertről:
a hangminőség nagyon jó (régen voltam már "hangos" koncerten, de valószínűleg az egyik legjobban kevert koncert ez volt) kivétel az a 17 másodpercet mikor Patton hangja egyáltalán nem hallatszott.
A látvány egyszerű, meggyőződésem szerint nem volt túl sok megtervezett koreográfia a fények kezelésében (talán ez volt a legzavaróbb: véletlenszerűen felkapcsolták a lámpákat ami a közönséget világította meg)
És a zene! Az első szám egy lassúbb, "éneklősebb" dal (Reunion), amit egy masszív támadás kisér: gyors számok, szinte egybeérnek, nincs tutyi-mutyi, helyette kemény bólogatás van nézőtérszerte. Patton kering a szinpadon a kis keverője körül mint az oroszlán a ketrecében, énekel, üvölt, sikít, suttog, ugrál ...
Az AC/DC-nél el szoktam gondolkozni, hogy Angus hogy nem halt még meg végelgyengülésben egy koncert 2/3-nál? Itt azon gondolkoztam, hogy hogy a fenébe lehet ÉNEKELNI (tisztán és erőteljesen) egy-egy zajzenei betét után ... ?
Süldő koromban egy koncert jóságát többek között ott tudtuk lemérni, hogy mennyi ideig nem hallottunk a koncerten lévő hangerőtől/nem tudtunk beszélni a rekedségtől ... olyan koncertre tisztelettudó tizenéves nem ment amiből egy nap alatt kigyógyult a fennemlítettt tünetekre nézve ... De Patton két szám alatt többet használta a hangját, mint mi két koncert alatt ... és utána még ÉNEKELT!
Mert Patrton nem csak énekel, hanem tényleg mindent kihoz a torkából ami kihozható! Konzervatívabb zenei ízlésűek feszenghetnek, mikor az úriember teljes erőből egy visszhangosított mikrofonba üvölt torkaszakadtából, vagy teljesen meghatározhatatlan artikulálatlan hangokkal támadja a dobhártyákat egy rendőrségi hangosbeszélő segedelmével, de ez része a zenének! Azt lehetne mondani, hogy ez nem nagy művészet, de azért érdemes elgondolkodni, rajta, hogy miért nem kergetik le a színpadról ólmos bottal, sőt miért mennek el emberek meghallgatni az ő artikulálatlan hangjait, ha ez nem mond nekik valamit? Hogy mit azt ugysem lehet elmondani ... (ezért nevezzük zenének)
Az első intenzívebb blokkot az Easy zárta, majd jött a második intenzívebb blokk (A Cuckoo for Caca-val ... hja ...) ami gyakorlatilag kitartott a koncert végéig, aztán lemenetel, feljövetel, lemenetel megint (ismert koreográfia) és végül a Button.
Nem a legjobb számuk, nem a legrosszabb, de meg kell róla emlékezni, egy olyan momentum miatt, amit már többször említetem: a srác énekel! Az egész szám olyan paranoiás, szóval úgy kell előadni, de nem lehet lihegni, nem erőteljes hangokat adni, nem pontosan énekelni. És Ő nem liheg, a hangjai meg vannak szólaltatva, pontos ... Más már simán vért köp, Ő nem ... Irígylem a torkát!
A zenekar többi tagján többet fogott az idő az elmúlt húsz évben mióta nem voltak (a Faith No More szineiben) a színpadon: Mike Bordin segg alá érő raszta haja ősz, Jim Martin klippekből ismert fekete torzon-borza helyén Jon Hudson kopasz arca, feje, Roddy Bottum hosszú haja helyén (ami olyan jól mutatott a színpadon, mikor a billentyűk mellett állva hirtelen ráborult a hangszerre, és a haja szállt a lvegőben ...) csak egy kopasz folt van (ami vicces, hogy a mozgás megmaradt, csak már semmi nem száll a levegőben).
Régen voltam már "hangos-zenei" koncerten, de a Faith No More egy tökéletes apropó újra elkezdeni ... mondjuk most nem rekedtem be, de hát "... én már öreg vagyok, csak magamban rázok".
k.
Utolsó kommentek