Ez az írás egy kuriózumnak számító közlekedési eszközről szól, amely bár több mint száz év alatt bebizonyította, hogy nem csak érdekes, de hatékony, kényelmes és biztonságos módja is a városi közlekedésnek, mégsem terjedt el széles körben.

Az Öreg Hölgy ugyanis nem más, mint az a függővasút, amely a Ruhr vidék híres kisvárosa, Wuppertal fő, kelet-nyugat irányú tömegközlekedési útvonalát alkotja. A vonal Oberbarmen keleti végállomástól mintegy 10 km hosszan a Wupper folyó fölött fut, a pálya acéllábai a két partra támaszkodnak. Ezután elhagyja a folyót, és a vonal 3 km hosszú nyugati vége egy közút fölött húzódik. Vohwinkel végállomásról indul a romantikus hegyi trolibusz Solingenbe, a nemesacél otthonába. Ez utóbbi hely még a szép mintázatú cseréptetőkről nevezetes, valamint Németország talán leg-lepukkantabb vasútállomásáról -- de ezekre nem térnék ki bővebben.

Csak egy rövid délután erejéig volt szerencsém Wuppertalban járni, és akkor is szakadt az eső. De ez, azt hiszem, abban a völgyben természetes. A Schwebebahn mindenképpen nagy élmény. Ott kezdődik, hogy a plafonról csüngő, enyhén hintázó dobozba kell belépni. És akkor még el sem indult...

A haladás élménye az enyhe himbálózást leszámítva nem nevezhető szokatlannak, de ami nagyon meglepő, az a kanyarodás. Nincsen ugyanis semmiféle oldalgyorsulás, hiszen a kocsiszekrény a teljesen magától "bedől a kanyarba", és 100%-ban kompenzálja. Csak a tájat látod billegni magad körül, mint egy ócska repülőszimulátoron. Igen, igen - az igazi repcsi, meg a Pendolino is megadja ugyanezt az élményt - csak azokra kicsit drágább a jegy.

A másik nemsemmi élmény pedig: megállni egy hídon, és pislogni, ahogy elsuhan (na jó, eldübörög) az ember feje fölött ez a furcsa antigravitáló villamos.

Ja, és még valami: akkora mákom volt, hogy aznap a Kaiserwagen is kint volt a vonalon, bár beszállni nem hagytak...

És mivel személyes élményem nincs több, az érdeklődőknek álljon itt egy kis összefoglaló.
(No meg a Wikipedia azoknak, akiknek semmi sem elég.)

Rövid üzemtörténet

A függővasút koncepciója 1824-re nyúlik vissza, és Henry Palmer nevéhez kötődik. Ekkor azonban még lóvontatással képzelték el. Már 1826-ban szóba kerül a wuppertali alkalmazása. A tervezés végül az 1880-as években kezdődött meg, és Carl Eugen Langen nevéhez kötődik, akárcsal az 1898-ban megkezdett építkezés. Végül 1900. október 24-én II. Vilmos császár kipróbálta a függővasutat, 1901-ben pedig átadták a nagyközönségnek. A teljes mai vonal, a 20 állomással, 1903-ra készült el. A II. világháborúban súlyosan megrongálódott, de már '46-ban újraindították. 1997 óta a teljes üzem korszerűsítése folyik. Ehhez fűződik a függővasút egyetlen komoly balesete: 1999-ben egy szakasz átadása után egy a pályán felejtett eszköz kisiklatta az első forgalmi szerelvényt, amely így a folyóba zuhant. 5 halottja és 47 sérültje volt az eseménynek.

Technológia

A sínek egy acél hordszerkezet aljára vannak erősítve, amelyet pillérek tartanak a magasban. A két-két kerékből álló "forgóvázak" alá vannak befüggesztve a kocsik egy hosszanti csuklóval, tehát oly módon, hogy oldalirányba szabadon kilenghetnek. A vonal végein szűk ívsugarú fordítóhurkok vannak, a váltókat (vonali visszafogó és a tárolóvágányokhoz vezető) pedig elfordítható pályaszekciók helyettesítik. Az elektromos vontatómotorok is a "forgóvázban" kaptak helyet, és 600V egyenárammal működnek. A járműtelep Vohwinkel végállomás mellett kapott helyet.

Jelenleg 27 db. egyterű, kétkocsis, 24 m hosszú vonat van üzemben. A kocsik két ajtóval vannak ellátva, a menetirány szerinti jobb oldalon. A vonatot a vezetőfülkéből. kézzel lehet irányítani. Maximum engedélyezett sebessége 60km/h. Alkalmanként a császári kocsit  is bevetik nosztalgiamenetként ("Kaiserwagen").

(Szokásos megjegyzés: itt minden az én szellemi tulajdonom,  a képek meg főleg, akármilyen pocsékak is. Analóg géppel készítettem őket, szakadó esőben.  aztán szkenneltem, rossz minőségben. Szóri. De azért ha hibát, tárgyi tévedést találsz, légy szíves szólj! )